16

Melchior patikája
Augusztus havának 7. napja, reggel

AMIKOR REGGEL Keterlyn kinyitotta a patika ajtaját, legnagyobb meglepetésére és rémületére egy ősöreg domonkos szerzetessel nézett farkasszemet, aki alamizsnás kosárkájával a karján azt tudakolta, fönt van-e már a patikárius úr.

– Még szép, hogy fönt van. Hiszen már hét ágra süt a nap, fönt matat a padláson a füvei közt. De mi történt a kolostorban, csak nem gyógynövényre van valakinek szüksége?

Válasz helyett a barát alamizsnás kosarára mutatott, és azt kérdezte, egy percre megpihentethetné-e a lábát a patikában.

Keterlyn fölsietett a férjéhez megmondani, hogy furcsa vendég érkezett, egy szerzetes, aki olyan vénséges vén, mintha egyenesen a kriptából mászott volna elő. Mire Melchior leért, a barát a pult melletti széken üldögélt, és kíváncsian szimatolgatta a kekszekkel teli tálat. Melchiornak úgy rémlett, mintha párszor találkozott volna vele a konventben, de az olyan élemedett volt már, hogy dolgozni nem tudott, bizonyára az infirmarium és a dormitorium között csoszogta át a napot. És egészen biztosan nem ő volt az, aki alamizsnát szokott gyűjteni a városban.

– Minek köszönhetem jöttödet, jámbor testvér? – kérdezte kedvesen Melchior. – És mi az a tiszteletre méltó név, melyen szólíthatlak?

– Lodevicus testvérnek hívnak – felelte az öreg férfi. – És jöttöm egészen pontosan annak köszönhető, hogy amint azt cellerariusunk a reggeli imádság után megjegyezte, egy patikárius állítólag szörnyen bánja, hogy az utóbbi időben nem adakozott keresztény emberhez méltó bőkezűséggel a Szent Katalin-templom javára.

Ez azért nem fedi teljes mértékben a valóságot, gondolta Melchior, de aztán megértette, miről van szó. Hinricus számára mindig a konvent érdeke volt az első, olyankor is, amikor egy barátja kért tőle segítséget. Bólogatva indult, hogy újfent becsukja a patika épp az imént kinyitott ajtaját. A kiszolgálás várhat aznap egy kicsit.

– Ezek szerint Hinricus testvér küldött – szólalt meg végül a patikus. – Hála légyen ezért Szent Katalinnak, mert épp tegnap este vettem a fejembe, hogy benézek a domonkosokhoz, és egy artig ezüstöt viszek az oltár előtti perselybe. Most viszont, ha a barátok alamizsnás kosárkája házhoz jött…

– Egy artig ezüstöt Szent Katalinnak! – kiáltott fel a vén szerzetes károgó hangján. – Áldja meg a szentek mindegyike ezért a bőkezűségért! Ezért igazán megérte lejárni a lábamat.

– Megkínálhatnám idős testvéremet egy kis édes gyógykeksszel? – kérdezte Melchior. – Örömömre szolgálna, ha kicsit elidőzne itt a patikában, és váltanánk néhány szót, hiszen hová olyan sietős a jámbor testvérnek így kora reggel?

– A kekszet szívesen megkóstolom – derült fel a vénember arca. – Sokáig azonban nem maradhatok, mert nehéz időket élünk, és a konvent valamennyi testvérének, legyen bár vén és erőtlen vagy fiatal és gyenge, egész álló nap orcája verítékével kell robotolnia mindannyiunk érdekében, az Úr Isten örömére és Szent Katalin dicséretére.

Melchior felsóhajtott, és dohogva gondolt Hinricusra. Ez az ő cellerarius barátja ravasz és zsugori, mint egy vén róka.

– A jámbor Lodevicus talán mégis megörvendeztetné azzal a patikáriust, hogy ha az artig mellé még hat garas is kerül a kosárba, akkor nem siet tovább, hanem egy percre megpihenteti fáradt lábát? – kérdezte Melchior. – Nincs most sok dolgom, így ha a testvér például szívesen elmesélne egy régi történetet, örömmel meghallgatnám.

– Másfél artigot? – motyogta az aggastyán elgondolkozva, majd egy pillantást vetett a kekszes kosárkára, és megnyalta a szája szélét.

– Másfél artig mindenképpen nagy segítség a konventünknek. Esetleg egy kis kekszet is kaphatnék még?

– Szent Miklós áldásával és a városi tanács előírásainak megfelelően sütöttem – jelentette ki Melchior. – Igazán jó keksz, fűszer is van benne bőven, elsősorban gyömbér és kardamom, amik jó hatással vannak az egészségre. – Ezzel fogta a kekszes kosarat, és az öreg szerzetes elé tette. – Kóstolja bátran, testvér!

– Csakhogy kolostorunk szabályzata nem tartja éppenséggel helyénvalónak az édességek fogyasztását – jegyezte meg a vén barát, majd összeaszott, göcsörtös kezét azért csak kinyújtotta a kosárka felé. – Attól félek, ha a torkomra megy az a sok kekszmorzsa, úgy berekedek, hogy aztán semmi nem lesz a mesélésből. Nincs valami, amivel megnedvesíthetném a torkomat?

– Hmm, mi az, ami segítene… – hümmögött a patikus. – Talán egy kupica édes gyógylikőr? Elég erős, átmelegíti az embert, és kitisztítja a légutakat.

– Akkor megpróbálkozhatom vele – válaszolta a szerzetes. – Nemrég volt nagyböjt, és a mi kolostorunkban híg sörön, fekete kenyéren és sózott heringen kívül más csemegét nem adnak, hiszen igaz domonkosok módjára élünk, jámborságban és mértékletességben.

– És Istent magasztalva – tette hozzá Melchior. Tudta ugyan, hogy a domonkosok életmódjára a túlzott visszafogottság nem jellemző, nagyböjt óta pedig már sok idő eltelt. Hinricus alaposságának és jó szervezőkészségének köszönhetően a domonkosok sikeres üzleteket bonyolítottak, fekete kenyérre és sózott heringre pedig igen ritkán korlátozódott az étrendjük. Kenyerük egyébként is a legjobb volt a városban, édes és tömör, csupa rozslisztből, pelyva nem akadt benne egy szem sem.

– Mi, ugye, prédikáló testvérek vagyunk – fogott bele aztán mondandójába Lodevicus egy kis idő múlva, miután elnyámnyogott néhány gyógylikőrbe mártogatott kekszet. – És szokásunk, hogy ha minket valahol derekasan vendégül látnak, akkor hálánk jeléül elmondunk egy-egy legendát. Ugyebár, mi most épp a Kerekeskút utcában vagyunk, és most jut eszembe, hogy valaha hallottam egy nagyon tanulságos történetet, aminek köze volt ehhez az utcához. De hogy is szólt ez a történet.

Melchior megítélése alapján Lodevicus közel járhatott a kilencven esztendőhöz. A kolostornak jó a levegője, a testvérek általában meglehetősen szép kort élnek meg a konventben, ha éppenséggel nem végez velük valami csúnya kór, mint például Enricus testvérrel. A kolostorban tisztaság van, friss élelmiszerekből főznek, gyenge italokat isznak, a betegek gyógyítására pedig ott vannak az infirmariusok. A kolostor kapui képesek megállítani a járványokat. A kolostorban megvan az a tudás és bölcsesség, ami lehetővé teszi, hogy a testvérek sokáig éljenek. Lodevicus testvérnek nem volt már foga, arca ráncos volt, és aszott, a ráncok mégis tettvágyat és ravaszságot írtak rá. Beszédmódja, hosszúkás feje és barna szeme alapján Melchior arra következtetett, hogy nem német, hanem valószínűleg a császárság valamely délebbi vidékéről származhat. Tudta, hogy a tallinni domonkosok közé mindenünnen érkeztek testvérek, voltak barátok Burgundiából, Kasztíliából, Portugáliából, Lombardiából… A domonkosok vándorló szerzetesek voltak, egyik konventből a másikba mentek, koldultak és prédikáltak, hirdették Isten igéjét, és szilárdan ellenálltak a hamis tanításoknak, melyek a keresztények által lakott vidékeken itt is, ott is fölbukkantak. Ám amikor elöregedtek, valamelyik konventben végleg le kellett horgonyozniuk. Hinricus testvér is mondta, hogy igazság szerint már rég tovább kellett volna mennie egy másik konventbe, például a Rajna-vidékre, és ott hirdetni az igét, ám szíve itt tartja Lívföldön, ahol az ő népe él, aki korántsem fogta még föl Isten szavának értelmét, gyakran csak a látszat miatt megy templomba, és nem érti, hogy az Úr Krisztus az igazi boldogság és az igazi béke.

– Ha esetleg töltenék a jámbor testvérnek még egy kupica édes likőrt, eszébe jutna, mi volt az a történet, amit a Kerekeskút utcával kapcsolatban el akart mesélni? – kérdezte Melchior Lodevicus testvértől.

– Ha ezt az italt is Szent Miklós áldásával főzték, akkor szívem nem háboroghat ellene – derült föl a szerzetes. – Lássuk hát a második kupicát!

Beletelt egy kis időbe, míg Lodevicus testvér a keksztől és a likőrtől eljutott a történetéig, végül ez mégis sikerült, és belefogott az elbeszélésbe:

– Konventünk temetőjében nyugszik egy testvérünk, kinek neve Adelbertus volt, Nordhausen városából érkezett Tallinnba, és kolostorunk diáriuma szerint csupán huszonöt esztendős volt, amikor meghalt. A patikárius úr talán nem tudja, hogy én már másodszor vagyok Tallinnban. Amikor először idekerültem, alig telt még el néhány hónap Adelbertus temetése óta, és sokat beszéltek róla a konventben – bár a prior ennek nem örült, mert Adelbertus korántsem volt az a fajta testvér, aki mások számára példaképként állítható. Nem volt mindig szíve vágya, hogy domonkos szerzetes váljék belőle, és tetteivel alapot adott sok olyan pletykának, amik kikezdték a prédikáló testvéreket. A mi Üdvözítőnk halálának és feltámadásának akkor volt 1349. esztendeje, Tallinn pedig épp visszakerült a dán király uralma alól a Német Lovagrend fennhatósága alá, áldott legyen érte az Úr!

– Ezt én is így gondolom – jegyezte meg Melchior. – Áldott legyen érte! Tehát Adelbertus testvért hetven esztendővel ezelőtt temették el?

– Ha a számolás művészete ezt támasztja alá – válaszolta a szerzetes. – Én akkor csak húszesztendős voltam, második konventemként a tallinnit jelölték ki, a rendbe pedig Palermo városában léptem be, ott is születtem a Német Lovagrend szicíliai és kalábriai főpreceptora által kormányzott tartományban…

Melchiornak egy kicsit noszogatnia kellett a vén szerzetest – amire a gyógylikőrnél jobb eszköze nem volt –, hogy ne ecsetelje túlságosan sokáig ifjúságának éveit Szicíliában, ami a Német Lovagrend fennhatósága alá tartozott, és ahol sok keserűségben volt része, lévén, hogy egy lovagi kastély szolgálójának fiaként látta meg a napvilágot, a helyi nemesek pedig küzdöttek a lovagrend uralma ellen, így apját fölakasztották a kastélykapura, anyja pedig szamárkordéban juttatta el fiát a domonkosokhoz egyetlen ezüsttallérukat odaadva, ám a lovagrend pártfogását élvező domonkos konventben visszaadták anyjának az ezüstöt, és a kis Lodevicot fizetség nélkül is befogadták novíciusnak, mert fölismerték, hogyan lobbant lángra szívében az Isten iránti szeretet szikrája. Ám néhány korty itóka visszatérítette az öreg barátot Tallinnba, és így folytatta:

– A tallinni konvent priorja abban az időben Helmichius testvér volt, végtelenül istenfélő férfiú, és nehéz időket éltünk, mert nem is olyan rég ért véget az egész országban dúló háború, szerzeteseket gyilkoltak, a pogányok föllázadtak, lemosták magukról a keresztvizet, és széttéptek minden szerződést, ami őket a dán király és a lovagrend fennhatósága alá rendelte. Egész Lívföld tocsogott a vérben, és Tallinnt sem kerülte el a háború. Azt a bizonyos Adelbertus testvért végső nyugalomra helyezték a domonkosok temetőjében, engem pedig egy nap kivitt Helmichius prior a sírjához, amin még ki sem nőtt a fű. A prior mindezt tanulóleckének szánta nekem, a novíciusnak, akinek állhatatosságáról még nem győződött meg teljesen. És ott, a sírnál elbeszélte nekem, hogy kísértette meg a Sátán Adelbertust minden lehetséges módon, mert a szerzetesek lelkére különösen feni a fogát, és Adelbertus végül nem tudott ellenállni a kísértésnek, elkövette a hús vétkét. Mindez ebben az utcában történt, amit most Kerekeskút utcának neveznek.

Melchior hallgatta Lodevicus elbeszélését. A történet úgy kezdődött, hogy az a bizonyos Adelbertus testvér Nordhausen város jámbor írnokának fia volt, akinek apja kezdettől fogva gyűjtötte a pénzt, hogy majd a prédikáló barátokhoz küldje, mert a fiatalember gyermekként különös tehetségről tett tanúbizonyságot a Szentírás olvasásakor, és könnyűszerrel jegyzett meg belőle részleteket. Ám mikor Adelbertus fölserdült, megízlelte a legkülönbözőbb földi örömöket, köztük a nőszemélyekkel való együtthálást. És a nők is szörnyen áhítoztak rá, és epekedtek utána, lépten-nyomon kísértésbe akarták vinni. Ám Adelbertust végül mégis kolostorba küldték, onnan pedig tovább Tallinnba, hogy távol kerüljön a régi csábításoktól. A tallinni testvéreknek kezdetben úgy tűnt, hogy Adelbertus valóban az igazi szerzetesi életnek szentelte magát, és keserűen megbánta ifjúságának vétkeit. Buzgón gyónt, és ahogy az a domonkosoknál szokás, bűneit megvallotta testvéreinek is, és nem csak a gyóntatószékben, így terjedt el korábbi vétkeinek híre a testvérek között, és mindezt csak fokozta, amit a szaunában láttak, hogy az ifjú Adelbertus nemi szerve hosszú és vaskos, olyan, ami az asszonynépnek borzasztóan csábító, így a testvérek, akik ezt látták, elkapták róla a tekintetüket, és hálaimát rebegtek magukban, hogy nekik nem adatott ilyen, ami egyre-másra kísértésbe vinné őket. Majd az történt, hogy az ifjú Adelbertust elküldték alamizsnát gyűjteni, ahogy az a prédikáló barátoknál szokás, ő pedig nagyon megszerette ezt a feladatot, olyannyira, hogy felmentést kért az egyéb kolostori teendők alól, hogy minél többet tudja róni a város utcáit alamizsnás kosarával. Az is előfordult, hogy olykor-olykor még az esti vesperásra sem ért vissza Adelbertus a kolostorba, amiért testvérei keményen megdorgálták. Ám a prior végeredményben meg volt vele elégedve, mert kosarában bőven hozott pénzt, és azokban a nehéz időkben, mikor Tallinn feleekkora volt, mint most, a konvent pedig még annál is kisebb, ez hatalmas segítséget jelentett.

– Ám pletykák keltek szárnyra – mesélte tovább Lodevicus testvér –, gonosz és szurkálódó pletykák, melyek szerint Adelbertus testvér nemcsak igehirdetéssel gyűjtött ennyi pénzt kosarába, hanem vannak a városban olyan polgárasszonyok, akik kamarájukba csalogatják, hogy láthassák hosszú nemi szervét, és ezért bőkezűen adakoznak. És nem elégszenek meg a látvánnyal, hanem némelyek kezükbe is ragadják, játszanak vele, kényeztetik, nyelvükkel nyalogatják, sőt szájukba is veszik, hogy meglássák, milyen hosszúra nő.

Melchior felfigyelt rá, hogy ennek a részletezésekor különös fény gyúlt ki az öreg szerzetes szemében, megnyalta kiszáradt ajkát, keze pedig, amivel a gyógylikőrös kupica után nyúlt, enyhén megremegett. ^

– Ám a pletyka csak pletyka marad – folytatta Lodevicus –, és nemegyszer merő rosszindulat szüli. Így egy szép napon a prior behívatta a scriptoriumba Adelbertus testvért, és megparancsolta neki, hogy Isten nevére esküdjön meg, hogy a fenti pletyka hazugság, és nem hoz szégyent a domonkosok nevére, amikor adományt gyűjt a városban. Adelbertusból kitört a zokogás, megcsókolta a keresztet, és beismerte, hogy egyszer valóban ilyen kísértésbe vitték, ám ő elég erős volt, hogy ellenálljon a hús csábításának, hogy az a nő csak szájába vette a szerszámát, majd addig simogatta saját magát, míg végül tömérdek pénzt szórt a kosárba, és elküldte Adelbertust, kérlelve, hogy ismét keresse föl házában, amikor az urának, aki kereskedő volt, a mázsaházban és a magtárakban akad majd dolga. Helmichius prior hitt neki, és elrendelte, hogy Adelbertus attól fogva buzgóbban imádkozzék, és több munkát végezzen a kolostorban ahelyett, hogy kimegy a városba, ahol ilyen könnyen kísértésbe vitték. Ez ennyiben is maradt, Adelbertus testvér pedig szorgoskodott a kolostorban, elvállalta azokat az egyszerűbb munkákat is, amik egyébként a világi testvérek feladatai: fát hasogatott, öntözte az ágyásokat, leszedte a termést, mosta a többi testvér ruháit, gyakran meggyónt, és szánta-bánta, hogy szerzetesi csuháját így meggyalázta.

– De mibe halt bele? – kérdezte Melchior.

– Épp erre akartam kilyukadni – felelte a barát. – Helmichius prior kivitt engem a sírjához, és azt mondta, hogy itt nyugszik egy testvér, aki belehalt bűneinek terhébe. Hogy Isten magához szólította ilyen fiatalon, tanulságképpen a többi szerzetesnek, akik nem elég erősek, hogy ellen tudjanak állni a kísértésnek. Az egyik bűn elvezet a másikhoz, a kisebb a súlyosabbhoz. Adelbertus testvér szörnyen bánta bűneit, a prior meg is bízott benne, néhány hónap múlva pedig ismét kiküldte a városba alamizsnát gyűjteni, és a lelkére kötötte, hogy ha még egyszer a fülébe jut valami, akkor kicsapják a fiút a konventből a világ szégyenére. Azon a napon Adelbertus elment, és el is maradt. Nem tért vissza az esti áhítatra. Nem jött másnap reggel, és a rá következő reggelen sem.

Melchior megrázta a fejét, nem értette a dolgot.

– Nem azt mondtad, hogy a kolostor temetőjében nyugszik? –

kérdezte.

– Ne siettessen úgy a patikárius úr! – felelte a barát. – Én már öregember vagyok, és hosszúra nyúlik a mondandóm, ha azt akarom, hogy érthető képet adjak valamiről. És édes ugyan ez a keksz, de kaphatnék még egy kortyocskát, hogy leöblítsem?

– Talán egy korsó hideg kútvizet? – kérdezte Melchior. – Vagy még egy kupica gyógyitalt a jámbor testvérnek? – Ezer ördög és pokol, ez a vénember teljesen kifoszt még a végén!, gondolta magában.

– Egy korty víz jólesne egy ilyen józan és mértéktartó öregembernek, mint én vagyok – válaszolta Lodevicus.

Hála a Magasságosnak!, gondolta Melchior, de amint a vödörből egy korsóba vizet merített, hirtelen károgva hozzátette a vén szerzetes:

– Egy korty víz, arra pedig egy nyelet gyógyitóka, ha már megkínált vele a patikus úr. Abból, ami Szent Miklós áldásával készült. A szentek által is jótékonynak tartott italt csak nem hagyhatjuk megbuggyanni.

– Semmiképpen – morogta Melchior, és újra teleöntötte a kupicát. – Jámbor testvérem ott hagyta abba, hogy Adelbertus eltűnt, mégis a domonkosok temetőjében helyezték végső nyugalomra.

Lodevicus elszopogatta a kekszet, és felhajtotta az italt, kifújta a levegőt, a kekszmorzsákat az asztalra szórta, és így folytatta:

– Igen, ez bizony így történt, nyoma veszett, és Helmichius arra gondolt, hogy biztosan elszökött Tallinnból, hiszen volt már rá példa, hogy a fiatal szerzetesek nem tudnak hűek maradni fogadalmukhoz, és a világ olyan erővel csábítja őket vissza, hogy elmenekülnek kötelességük elől. Bizonyára elment az esze, és megszöktetett egy fiatal nőt, vagy valami hasonló történhetett. Kérdezősködtek ugyan a testvérek városszerte, nem látta-e valaki, de senki ilyen nem akadt, és ennyiben is maradt volna a dolog, ha Adelbertus egy este nem jön maga a kolostorba, szinte a téboly határán.

– Te jóságos ég, eszerint nem szökött meg? – csodálkozott Melchior. – Akkor hol volt?

– Arra gondoltak, hogy biztosan paráználkodott valahol, de először egyetlen értelmes szó sem hagyta el az ajkát, csak imádságok és a szentek neve, érthető beszédre azonban nem volt képes, ám amikor próbálták gyógyítgatni, és eret vágtak rajta, teljesen elvesztette az eszméletét, napokig nem is nyerte vissza, élet és halál közt lebegett. Láza volt, félrebeszélt, gyógyítgatták, hogy magához térjen, és meg tudja gyónni vétkét, mert amikor volt egy-két tisztább pillanata, könyörgött Helmichiusnak, hogy gyóntassa meg, Helmichius pedig gyógyíttatta, hogy meg tudjon gyónni, mert azt csak tiszta tudattal szabad.

– És mi történt ezután?

– Ezután semmi nem történt, mert ahogy azt nekem Helmichius elmondta, Adelbertus többé nem gyógyult meg, hanem betegágyán belehalt szenvedéseibe, szörnyű lelki gyötrelmek közepette. Halála előtt tudata mégis kitisztult annyira, hogy meg tudott gyónni, azt azonban nem mondta meg nekem Helmichius, bűnbocsánatot nyerhettek-e bűnei. És most elérkeztem oda, ahol kezdtem, hogy mindez hogyan kapcsolódik a Kerekeskút utcához.

– Hála az égnek! – sóhajtott fel Melchior halkan.

– Akkor még híre-hamva sem volt a mostani kerekes kútnak – jelentette ki a szerzetes, és elgondolkodott. Nagyon törhette a fejét valamin, Melchior pedig türelmesen várt. – Érdekes, mi is lehetett akkor ennek az utcának a neve, csak nem jut eszembe… Valahogy pedig kellett, hogy hívják, de mindegy.

– Szerintem is – jegyezte meg Melchior unottan.

– Na de hol is tartottam, a dolog úgy történt, hogy mendemondák keringtek a városban, mert nincs tett szemtanú nélkül – kanyarodott vissza a barát végre a történethez. – A kegyelmes prior azt mondta nekem Adelbertus sírjánál, hogy nézd, itt nyugszik egy bűnös, aki nem tudott hű maradni szerzetesi fogadalmához, ezzel rengeteg szégyent hozott a kolostorra, és hogy ezt a testvérek lemossák, mostantól sokkal buzgóbban kell Istent szolgálniuk és a város jólétéért imádkozniuk. Aztán elmesélte nekem, hogy miután Adelbertus lelki gyötrelmeibe belehalt, fény derült a városban egy különös esetre. Volt egy kereskedő, név szerint Cristian Unterrainer, aki ebben az utcában élt ugyanabban a házban, ami ma is áll, és ez az ember elutazott Tallinnból, de egy fal állítólag beomlott a háza mellett, amiért is a város kőműveseket küldött, hogy kijavítsák, aztán egy másik falat le is kellett bontaniuk, és. akkor fölfedeztek Unterrainer házának pinceszögletében egy nemrégiben befalazott részt, amit kibontottak, mögötte pedig megtalálták.

A szerzetes itt szünetet tartott, és a pohár fenekéről kiszürcsölte az utolsó likőrcseppecskét, ám mivel Melchior várakozón nézett a szemébe, és semmivel nem kínálta, így folytatta:

– Igen, ez így volt, megtalálták ott egy nő összeaszott holttestét, aki anyaszült meztelenül egy székhez volt kötözve, és a holttest olyan jó állapotban megmaradt, hogy a környékbeliek ráismertek benne Unterrainer feleségére, Ermegundére, akiről Unterrainer azt állította, hogy már rég zarándokútra ment Németországba.

– A nőt élve befalazták a pincébe? – kérdezte döbbenten Melchior.

– Úgy bizony, mire persze a városiak nyelve is megoldódott, és egyik is, másik is állította, hogy gyakran látta Adelbertus testvért megfordulni az Unterrainer-házban, akkor is, amikor a kalmár elhajózott valamerre, vagy a városon kívül akadt dolga, felesége, Ermegunde viszont otthon volt. És azt is beszélték, hogy ez az Ermegunde szörnyű szégyentelen egy nőszemély volt, aki más asszonyoknak azzal dicsekedett, hogy ő bizony tudja, kinek van Tallinn városában a leghosszabb és legvastagabb nemi szerve, és hogy ő volt azzal a férfival, minekutána most már tudja, mi az igazi mennyei szerelem. Ilyen egy becstelen nőszemély volt.

– Adelbertus tehát hancúrozni járt Ermegundéhez?

– Ezt magam is hallottam később a városban, a prior erről nem beszélt nekem, de állítólag Adelbertus ki-be járt a házba, egy nap pedig a kalmár rosszkor ért haza, és rajtakapta őket…

A szerzetes hangja elhalkult, és szemében ismét kéjes fény gyűlt ki. Cuppantott, majd folytatta, bár már kissé bizonytalan nyelvvel és akadozva:

– Az úgy volt, hogy mikor Unterrainer, a kereskedő, látta, hogyan paráználkodott Adelbertus az ő feleségével, megkötözte a feleségét, Adelbertusszal pedig fölvetette a nő ruháit, és megfenyegette, hogy levágja a hosszú fütykösét, ha nem folytatja az asszony döfködését, ő maga pedig mindezt végignézte, és közben Adelbertust korbáccsal ütlegelte.

– Voltak korbácsnyomok Adelbertus testén, amikor meghalt? – kérdezte gyorsan Melchior.

– Erről nekem a prior nem beszélt, vagy ha beszélt is. Uram, Teremtőm, hiszen ennek már hetven esztendeje! Adelbertus nem a sebeibe halt bele, hanem a bűnbánatba, és ezt a tanulságos történetet egész életemben megőriztem emlékezetemben, bár már régen nem beszélnek erről a kolostorban, és rajtam kívül mindenki, akinek erről Helmichius beszélt, visszaadta lelkét Teremtőjének, és Szűz Mária jobbján ül a mennyben.

– Jámbor testvérem hallott-e valamit az Unterrainer-ház kísérletéről? – kérdezte Melchior végezetül.

– Az annak a szégyentelen asszonyszemélynek a szelleme – suttogta Lodevicus testvér, közelebb hajolva a patikushoz. – Aki szörnyű kínok között, gyónás nélkül lehelte ki lelkét, és akit halála után a kert végében földeltek el, mint becstelen nőszemélyt és házasságtörőt, és akinek sírján egyetlen szó sem hangzott el a Szentírásból. Bűnös lelke elhagyta a testét, amikor az Unterrainer-házban élve befalazták, és ott is maradt, bizony. Ott szokott megjelenni, elrettentésként minden házasságtörőnek és azoknak, akik tévútra csábítják a szerzeteseket.

Mielőtt Lodevicus testvér távozott volna, megkérdezte, vihetne-e néhány apróbb kekszet a konvent tagjainak, mert nekik ott ritkán van részük ilyen finomságokban, de az imádkozás hosszú órái után kellemesen megédesíti a szájat, és az egészségnek is jót tesz a benne lévő gyömbérnek és kardamomnak köszönhetően. Melchior természetesen megengedte, és mogorván szemlélte, ahogy a szerzetes szinte mindent besöpört a tálcáról alamizsnás kosarába, közben magyarázkodva, hogy a testvérek sokan vannak, mindenük közös, és nem lenne helyénvaló, hogy az egyik megízlelje azt, amiből a másiknak nem jut.

– Meg tudná mondani Lodevicus testvér, mikor temetik az ifjú Ericus világi testvért? – kérdezte Melchior az utolsó pillanatban, mikor a barát már indulóban volt.

– Holnap, rögtön a tanácsülés után – válaszolta. – A sírt még ma megássák, annak reményében, hogy az eső megpuhítja a talajt.

– Tudna várni a testvér még egy pillanatot? Küldenék Hinricus cellerariusnak egy levelet. – És a választ meg sem várva pennát ragadott.

Mikor Keterlyn belépett a patikába, nyomában az ikrekkel, a bejárati ajtót változatlanul zárva, Melchiort pedig az asztalnál ülve, gondolataiba mélyedve találta.

– A patikárius úr mára munkaböjtöt rendelt el magának? – kérdezte az asszony. – Hányszor kell naponta kinyitnom az ajtót? Vagy talán a kolostori matuzsálemek annyi orvosságot vásárolnak, hogy másokat már nem is szükséges kiszolgálni? Lám-lám, a kekszet sikerült mind eladni.

Melchior összerezzenve ocsúdott fel gondolataiból.

– Igen, lehetne gyúrni egy újabb adag keksztésztát. Ám a kiszolgálás helyett pár artiggal szegényebbek lettünk. Ugyanis ez a szerzetes még emlékezett arra a priorra, aki eltemette Adelbertus testvért, aki az Unterrainer-ház kísértethistóriáinak hátterében áll.

– Akkor majd könyörögni fogok Szent Katalinhoz, hogy ezek a régi rémmesék juttassanak minket néhány garashoz. Talán elfelejtetted, de van két gyermeked, akit el kell tartani.

– Ne csipkelődj, asszony! – morgott Melchior. – Ha mást nem is, de legalább azt megtudtam, kinek a szelleme garázdálkodik az Unterrainer-házban. Csakhogy…

Agatha és az ifjabb Melchior sikítva szaladtak apjukhoz, és azt követelték, hogy ölbe vegye, és így ringassa őket, mindkét kezében egyet.

– Csakhogy? – kérdezte Keterlyn csípőre tett kézzel, elnézve, hogyan hadonászik férje karján a gyermekekkel.

– Csakhogy van itt egy kis bibi – mondta Melchior. – Túl sok a hézag a történetben. Gyanítom, hogy Helmichius prior korántsem mondta el a teljes igazságot az ifjú Lodevicusnak. Ez az Unterrainer-ház nagyon titokzatos egy hajlék, és hajlok arra a feltételezésre, hogy a titkok megfejtéséhez közelebb visz bennünket az ifjú világi testvér, Ericus, aki tegnapelőtt halt meg a kolostorban.

Keterlyn fejét csóválva indult a konyhába keksztésztát gyúrni. Olykor különös ösvényekre tévednek férje gondolatai, és ilyenkor a legokosabb, ha semmit nem kérdez tőle az ember, mert a kérdezősködésre még furcsábban kezd viselkedni. A keksszel lehet keresni néhány garast, amiből kenyeret vehet a gyerekeknek – ez a gondolat foglalkoztatta most Keterlynt leginkább.